Van egy vénséges vén fotelunk. Árván áll a szoba egyik sarkában. A párjától már évekkel ezelőtt érzékeny búcsút vettünk. Ezt az öreg jószágot kis családom nem engedi kidobni, mondván „olyan jókat lehet benne pihenni”. Szegény öreg jószágon meglátszik, hogy valaha jobb napokat látott. Itt-ott már beleharapott az idő vasfoga, ezért letakartam egy takaróval. Mindjárt jobban nézett ki. Kis családom jókat pihent benne, de hogy, hogy nem, a takarót a fenekükkel mindig legyaszmatolták, ami aztán földön lógott. Őket nem zavarta, de engem nagyon, ezért hűségesen igazgattam. Naponta háromszor. Egy darabig! De aztán elegem lett és levettem a takarót! Ott állt a szobában csupaszon, de büszkén! Látszott a patinája és az, hogy egykor jobb napokat látott. Nem baj. Pelikán elvtárs után szabadon:” Kicsit öreg, kicsit kopott, de a miénk!”
De aztán eltelt néhány nap és nem bírtam tovább nézni az öreg meztelen fotelt és visszatettem rá a takarót. Minden kezdődött elölről. Családom pihen, a terítő lóg, én igazgatom, igazgatom, igazgatom, igazgatom…….. Egy darabig!
Aztán megunom és repül a fotel terítőstől, mindenestől, mert én bizony, hogy kivágom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése